Miért? Ha te, triatlonista, egyszer futókísérőnként, majd váltótagként átélted egy hosszútáv hangulatát, juthatsz-e más elhatározásra, mint hogy te is Ironman légy? Persze, hogy nem. S ekkortól az álmot már tervnek hívod.

Mitch Throwernél nem lehet kifejezőbben megfogalmazni, hogy mit érez az ember az Ironmanné válás kemény útján. Veled tart attól a szent pillanattól, hogy megszületik az elhatározás, a felkészülés hosszú hónapjain át, a verseny még hosszabb órái alatt, a célkapuban az Ironmanné váláskor és aztán már el sem enged. Az Ironman mindig veled van.

Hogyan? Tudtam, hogy ehhez egyedül kicsi vagyok, ezért beiratkoztam a Proathlon Akadémiára, amely Markus Hohnstädt, azóta háromszoros magyar bajnok Harsányi Zsuzsi edzőjének tíz hónapos Ironman felkészítő programja volt. 2002. novemberétől 2003. augusztusáig minden héten egyénre szabott edzéstervet kaptam. A téli úszó alapozást  a MAFC-osokkal, Túri Judittal csináltam végig, majd nem sokkal a mallorcai edzőtábor után teljesen Markus utasításaira bíztam magam. Többet edzettem, mint valaha; többet, mint amit egy átlagos időbeosztás elbír; többet, mint ami a napi 9-10 óra munka mellett jól esik; többet, mint ami minden pillanatban örömet okoz… de épp annyit, ami egy biztonságos Ironmanhez kellett. 255 km úszás, 4372 km kerékpár és 1333 km futás. Az út küzdelem, próbája önmagadnak és szörnyülködése környezetednek. Aki nem csinálja, fel nem foghatja, hogy a cél az édesítőszer, a cél az erő, a cél maga az akarat. Ha nem bélel acélakarat sosem leszel vasember. A mennyiség és minőség megfelelő kombinációja fokozatosan bontogatta virágját: sorra döntögettem egyéni csúcsaimat: 10 km-en (0:44), rövidtávon (1,5 km úszás, 42 km bringa, 10 km futás - 2:42), Balaton-átúszáson (5,2 km - 1:54), legyűrtem egy lehetetlennek tűnő 4 napos Irontourt (8km, 480km, 60km) benne egy 3:56-os maratoni legjobbal és a fonyódi féltávon egyenesen szárnyaltam (2,5-80-20 km - 5:19). A nyár közepén már tele voltam önbizalommal, a verseny hajnalán fűtött a versenyszellem, s csak a 37 fokos hőség hűtött le kissé.

Milyen?  Útban Gyékényes felé egy csupor almapépet küldök le, semmi egyéb nem jutott túl a gyomoridegen. Tudom, hogy ebből baj lesz, de ez a versenydrukk minden korábbit felülmúl. A tó partja színes hangyabolyként zsong. Piszmogás, depózás, egy-egy jó szó az ismerősöknek (mennyien vannak!), sorbaállás a WC-nél. A megkülönböztető úszósapkának hála, a 15 perccel korábban rajtoló egyéni indulókat előzékenyen előre engedik a váltósok. Rohanok a vízbe melegíteni, az a biztonságos, ha ott topogok a rajt közelében. Még utolsó táncát járja bennem az egészséges félelem, állítólag szólt a Final Count Down, de erre nem emlékszem.

RAJT. 7:45-kor eldörren a rajtpisztoly, egy impulzus a stoppernek és irány a víz. Könyök ki, üzenet a feléd rúgó-vágó idegen végtagoknak – bocs, de itt én úszom. Nekifeszülök és verekedés közben már izgulni sem tudok, verseny van. Hajtok, én itt ma Ironman leszek. Ahogy ritkul a végtagok tengere, egyenletes tempót veszek fel, elvégre ez a 3,8 km csak a bemelegítés, ízletes előétel a rágós főfogás és az édes desszert előtt. A bemelegítésről elég jól gondoskodik a tó is, 27 fokos, legalább 5-tel több a kelleténél. Kerülöm a bójákat, valaki a lábvizemen úszik, ami nem lenne baj, ha nem csapna a sarkamra minden egyes tempónál. Zavar, majd idegesít. Bepöccenek, gyorsítok, csak nem akar leszakadni. Rúgok, hátha attól elmegy a kedve. Megvan az első kör, kifutok a partra, kiabálok Pistinek, aki váltótársát, Katát várja, pásztázom a tömeget, csobbanás és megkezdem a második kört. Sikerült lerázni. Most már nyugi van. Az időm jó, terv szerint 1 óra 16 perc körüli.

DEPÓ. Egy gyors depó és már kinn is vagyok az országúton, s benn a pácban. Majd kilyukad a gyomrom, most hiányzik az elmulasztott reggeli. Még null kilométeres az óra, de már bontogatom a könyöklőn az első fél vajas-mézes puffancsot. Egy pillanatra visszatér az izgalom és az üzemanyag a betonra kenődik. Nem baj, van másik, a bringás felsőm úgy meg van tömve, akár egy sherpa málhája. Az első szakasz szuper jó, erre még engedélyezett a versenyzők kísérete. Itt van egy csomó autó, amiből kezek lógnak, hangok rikoltoznak.

MIÉRT NEM ALASZKA? Irgalmatlan meleg van, és árnyék annyi, mint gyümölcstartalom a dobozos üdítőben. Fúj a szél, rendesen hátráltat, s ráadásul még így is érezni a 37 fokot. Kifogtuk az év legmelegebb hétvégéjét, ami 5 fokkal több annál, amihez volt lehetőségem hozzászokni (már ha egyáltalán van ilyen) és sokkal több annál, ami nekem ideális lenne. Miért nem Alaszka? Gyanítom, hogy az Apunak leadott 12 órás álom-menetrend tarthatatlan lesz. Talán 12:30, de a 13 óra biztosan reális, erre rendezkedem be. Még a böhönyei elágazás előtt lehagy Ákibácsi, pedig a Fonyódon egyformán 30-as átlagot tekertünk. Neki bejön a hőség, egyéni csúcsot megy, akárcsak Fati, aki őrülten üldözi Zsuzsit. Fajankó is megelőz, és óvatosságra int, nehogy elszálljak. Magamtól is a mérsékelt sebességet tartom, be kell osztani az energiám. Húznak el mellettem a gyengébb úszók. A rajtszámokkal szórakoztatom magam és most tűnik fel, hogy Nullahatvanhat megszerezte a 066-osat. Jön a 100-as versenyző, emelkedőn lehagy, síkon utolérem. S ez így megy sokáig. Megszólít, beszélgetünk. Szórakoztató a társasága, jobban múlik az idő, de igyekszem mozgásban maradni és keveset mellette haladni, nehogy kizárjanak. Kulacscsere. Tök jó az új bringám, csak olyan pici a váza, hogy nem fér bele nagy flakon, a lábam dörzsöli. Pedig ezt egészen Atádig ki kell bírni, ott a versenyközpontban lesz legközelebb barter. Megint feltűnik a 100-as. Bemutatkozom,

„én Földy Tímea vagyok, akinek az útszéli «Hajrá Timike! » tábla szól”. „Cencz Péter”

– hangzik a válasz és ekkor esik le, hogy őt miért nem izgatja, hogy néha egymás mellé sodródunk. Bukósisakban és szemüvegben nem ismertem meg a triatlon szövetség főtitkárát…

TÁBLÁK. A táblákat Robogó készítette és tegnap titokban Apuval ragasztották fel a pálya mentén. Külön bíztatás jár a Futóbolondoknak, a Proathlonosoknak és magára ismerhetett az „Ungarische Kraftmaschine” Hámori Fajankó János is, aki a triplán tett szert erre a névre. Kanga családja is kitett magáért, ők is tábláztak sok helyütt. Az üzenetek hatnak, az ember akaratlanul is jobban tapos. Így élvezet versenyezni!

LÉ. A meglehetősen magas nevezési díj ellenére a verseny szolgáltatásai enyhén szólva korlátozottak, például sem a kerékpár alatt, sem a futás alatt nincs izotóniás ital, így ha jót akarsz magadnak, gondoskodsz saját ellátmányról. Erre a szabályok szerint a versenyközpont területén, a nagyatádi fordítóban van lehetőség. Meg is beszéltem Apuval, hogy odafelé powerade-es kulacsot ad fel a hűtőtáskából, visszafelé meg ami még eszembe jut. Minden megy is szuperül. Üres kulacs ki az árokba, kék lötyi be a helyére. A fordító hivatalos frissítőállomásán vizet vételezek, ezúttal előre jelzem kis méretű kulacs igényemet. A hivatalos segítők is szuperek, de szinte mindenkinek van beépített embere. A fák alatt már vár Apu, nyújtja a szendvicset abban a hiszemben, hogy legalább lassítok, ezzel szemben már gyorsításba kapcsolok, és így elejtjük a kaját. Szegény utánam iramodik, de már késő. Visszakiáltok, hogy nem számít, van még tartalék, ráér a következő körben. Az országútra érve előkotrom a mobilomat és felhívom. Biztos vagyok benne, ha nem nyugtatom meg, akkor a 37 km-es kör alatt végig gyötrődni fog. Másoktól tudom, hogy borzasztóan aggódik értem, pedig igazán ura vagyok a helyzetnek: szeretek versenyezni és erre az eseményre 10 hónapot vártam. Mindenestre, ha már beszélünk, rendelek egy fél liter kólát is.

A CSALÁDOM. A verseny jelentőségére való tekintettel Apukám odaillő öltözékben, Öbölátúszásos finisheres pólójában segédkezik. Az idén ő is nagyot aratott, büszke is vagyok rá. Már hozzászokhatott volna triatlonos hóbortomhoz, mégis kínzásnak tűnik szegény aggódó szülőket kitenni ilyesmi izgalomnak. Ugyanakkor ki más képes ilyen áldozatot tenni – amikor az ember barátja szintén az indulók között van? Hajnaltól mikulásig állni, izgulni, szurkolni, kiszolgálni, megsülni a napon, izgulni, jegyzetelni a részidőket, szidni az időjárást, még izgulni. S még csak panaszkodni sem mernek a versenyzők teljesítménye árnyékában. Pedig nélkülük piszok nehéz lenne. Köszönöm szépen!

MONOTÓNIA. Ezen a szakaszon minden szembejövő barátnak, edzéstársnak, profinak szurkolok név szerint. Jószerivel végigkiabálom az utat. Hajrá Máhr Laci, Ferge Laci! Szia Miki, gyerünk Gergő, hohó Viktor, szeva Obor, nyomjad Madarász és akár csatolhatnám a nevezési listát… Felváltva látom a Kolb családi váltó tagjait is. Kresztát látva azon tűnődöm, az idén is hű lesz-e a Kreszta-faktorhoz, vagy kivételesen rövidebb lesz a futóideje, mint a kerékpáros... A 180 km alatt talán a monotonitás a legnagyobb ellenfél és ezt igyekszem minden eszközzel megtörni. Például sokat bosszankodom a gyér sebességemen, de ebben a kánikulában egyszerűen nem futja többre, 28-ról 26-ra esik az átlagom. A táv előrehaladtával, ahogy egyre jobban fáradok, erre egyre kevésbé tudok külön erőket mozgósítani. A második és harmadik körben már eszemben sincs kurjongatni. Egyre magányosabbnak tűnik a kerekezés, pedig sokan vagyunk a pályán. Klubtársaimnak Lacinak és Bélának köszönhetően az aszfalt Tour de France-hoz hasonlatos felfestései azért minden elhaladáskor megmosolyogtatnak és új erővel lepnek meg.

„Hajrá MAFC! Hajrá Kanga, Timi!”

Még a hangosbemondóból is hallani

„Timi, hogy te hány helyen fel vagy festve…!”.

ENERGIABEVITEL. Megeszem 4 banánt, közel ennyi powerbart, maréknyi sózott napraforgómagot - ezt az Irontour-on tanultam - és még puffancsokat. Nehezen csúszik, de létfontosságú. Valószínűleg nem sokan vannak a mezőnyben, akik ennyi szilárd ételt vesznek magukhoz, Heni például 3 müzli szelettel megy végig, le merem fogadni, de hát a gyomorsavtúltengésem mindig is az erősségem volt. Ennél már csak folyadék fogy több, de ezzel nem vagyok egyedül. Sokan még a közkútnál is megállnak, Gabányi Balázs is agitál, de megállásról szó sem lehet. Még a fejem is elfordítom, mert a vízzuhatag, amit magukra eresztenek, azért jól jönne nekem is. Kínlódom, nem bírom a hőséget. Visszasírom a téli hármashatárhegyi futásokat: mínusz 8 fok, egy szál vékony felsőben, kesztyű nélkül… a kerékpár alatt 10 liter folyadékot borítok be, ebből fél liter tejet – ezen utólag mindenki kifekszik – ez nagyjából megfelel egyheti adagomnak. S a tetejébe mindez beépül vagy izzadságként távozik (a gyengébbek kedvéért: sehol sem kellett vizeletmintától megszabadulnom!).

FÁJDALOM. Fáj minden, elegem van a bringázásból. 6 órára terveztem eredetileg, de akárcsak a munkahelyemen, itt sem bírom túlóra nélkül. 6 óra 59 perc tekerés után szállok le a nyeregből. A második depózás egy kicsit hosszabbra sikerül, 11 percet vacakolok az átöltözéssel és szusszanásnyi pihenővel.

MARATON, AKAROM! Jóllehet hitetlenkedve fogadtam a tapasztalt vasemberek előrejelzését, miszerint kifejezetten várni fogom a futást és erről valószínűleg én sem tudom meggyőzni azokat, akik még a próba előtt állnak - pedig így van: az ember bugyra 180 km alatt olyan szépen megtelik, hogy a pokolba kívánja a kerékpárt és minden tartozékát. Főleg a szikszalaggal megragasztott bringás szemüveget, ami végül is megszabadul a szárától. Kellett arra rálépnem tegnap este! Végre valami más, végre a saját lábamon állhatok és úgy nekilendülök, hogy a rövidebb távú triatlonokkal ellentétben, ahol a futás eleje nehezen indul be a sokkot kapott izomzat miatt, itt az első körben száguldok. Persze ez relatív, utólag a videofelvételen ez is csak vánszorgásnak tűnik, de most élőben az érzés a fontos, semmi más. Szeretek futni! Az első 7 km-es kör 37 perc, innen folyamatosan lassulok. Én csak az 5 fő részidőt mérem (a 3 diszciplínát meg a 2 váltózónában eltöltött időt), a körönkénti adatokat a Apu, a segédem, diktálja be. Már rég nem számít mennyi idő alatt érek be, de ez verseny és versenyen időmérés van. Sokan adják fel, üldögélnek az árokparton, én nem fogom. Már csak 35 km. Délután van, lassan a nap is alulról szagolja az ibolyát és végre emberi hőmérséklet kezd uralkodni. Lémusz valamikor most ér célba és Zsuzsi is világosban lett harmadszor magyar bajnok. Henit már esélyem sincs megverni, de Adri mögöttem van. Bori tempójából ítélve le fog hagyni, de ez nem meglepő, hisz ő maga az őserő.

KÖSZ, JÓL VAGYOK. A második kör után, a strandon, ahová be kell kanyarodni a fordítóhoz, találkozom Anyukámmal. Nem bírja sem a tömeget, sem a hőséget, és mégis ott álldogál a kordon mögött, és szurkol, tapsikol.

„Hány köröd van még kislányom?”

– kérdezi. Közlöm szegénnyel, hogy még négy, mire jesszusom, hangjában leplezetlen aggodalom.

„Ó, az már nem sok, nem kell izgulni, pite az egész!”

– hárítom az izgalmat, és magamban mosolygok. Épp egy Ironman utolsó szakaszát teljesítem és még én nyugtatgatom a szurkolóimat, hát ez nagyon vicces. Ez persze azt is jelenti, hogy jól vagyok. Hö, jól vagyok! Befordulok a tömött útra. Egy ismeretlen srác órák óta veri a dobot és amikor elhaladok mellette, nekem kiabál. Jó ötlet volt a Timike felirat a nadrágom hátuljára, ő is, más idegenek is név szerint szurkolnak nekem. Jól esik.

ELÉHEZÉS. A templomnál megkapom a soron következő karszalagot és hipp-hopp már megint visszafelé ügetek. A kertek alatt Robogó szülei és öccse szurkol. Anyukája gyümölcsöt osztogat. Rámosolygok és haladok tovább. Robogó rothi Ironmanjén fogadtam meg, hogy én, én bizony kedves leszek a szurkolókhoz (igen, ez célzás akart lenni!). Megint eltelt egy kör, Péter Attila hangját hallom:

„Timike, hány köröd van még drágám?” – csúcs ez az ürge, a legjobb szpíker. Mutatom, hogy három. „Már csak három? Féltávnál? Timike egy félmaratont már eldurrantott. Hát ez nagyon király! Isteni! Szaladj Timi, vagy repülj! Timi választhat egyedül a versenyzők közül, hogy lefutja, vagy lerepüli…”

Repülnék én, de ez a negyedik kör, ez nagyon nehéz. Eléhezés. Minden bevitt energiát elégettem. Kár szépíteni, az ájulás kerülget. Benyomok egy fél zacsek jaffa ízű gélt, de ennek is kell egy kis idő. A parkban Markus felesége Szilvia privát frissítőállomást üzemleltet, azt mondja, vacakul nézek ki. Elvek ide, vagy oda kénytelen vagyok belesétálni a futásba - ez csak a frissítő állomás, nyugtatgatom magam. Egy kis keksz, s innentől végig eszegetem a szőlőcukrot. Egy körbe telik, mire múlik a rosszullét. Szerencsére a családom nem vette észre.

CSÚCSOSAK VAGYTOK! Egy ideje Robogó kísér futva. Eszembe jut egy korábbi beszólás

„Robogóval könnyű!”

és tényleg, sokat segít, hogy mellettem van. A parkon túl Illés Bálint barátunk mamája, Kamilla őrülten lengeti a magyar zászlót, akárcsak Rothban, ahol megismerkedtünk.

„Csúcsosak vagytok!”

buzdít bennünket, hát nem aranyos? Most már igazán repülök. Jót tett az egy környi kínlódás, mert így tudom értékelni az utolsó két rundot. Nem fáj semmi, csak fáradok, de a lábam már magától visz. A kistemplom felé vezető hosszú, viszonylag néptelen szakaszon majdnem teljes sötétség van. Az árokparton még mindig ott fuvolázik nekünk a Kanga-lány. Micsoda kitartás!

AZ UTOLSÓ KÖR. Végre megkapom az utolsó fél kört jelentő színes gumiszalagot. Ez egy kincs, következik a home run! Kezd elönteni a boldogság. Kevesebb, mint fél óra és valóra válik egy álom. Egy évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy ez nem nekem való, hát óriásit tévedett. Markus csodát tett, olyan jól felkészített erre a megmérettetésre, hogy gond nélkül haladok a cél felé. Épp egy hosszútávra vagyok kalibrálva, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az utolsó néhány kilométeren kezdenek sajogni a tagjaim, csak most, nem előbb. Izmok, izületek, egyszóval minden. Fáj, de meg sem kottyan, már nincs sok hátra. Befutó, kiáltják az elágazásnál, az utolsó magányos kunkor előtt. Itt vaksötét van, csak egy-egy versenyző körvonalát vélem felfedezni. Egy járókelő bíztat,

„hajrá Ironman!”.

A válaszomból sejtheti, hogy lány volnék és helyesbít

„bocsánat, Ironfrau!”.

Feltűnik a világító mécsesekkel kirakott út, innen hajrázom. Egy fiú nem tudja elviselni, hogy a nyakában lihegek, ő is gyorsít, a végén még beleadunk mindent egy sprintbe. Tekereg a befutó, nekem fel sem tűnik, hogy áram hiányában nincs világítás. A szervezők nem figyelnek, úgy kell megböknöm az egyiket, hogy rám tegye a koszorút - váltósokkal vannak elfoglalva - még a célszalagot is nekem kell kihúzni, pedig már alig állok a lábamon, Miklós veszi videón, az utolsó lépteim tétovák, de ebben a pillanatban megjön a fény, a maratoni időm 4 óra 40perc, összesen 13 óra 13 percet mutat az órám, az Ironman most már nemcsak velem van, az Ironman én vagyok!

I’M AN IRONMAN. S Péter Attila megint beszél hozzám, mintha legalábbis én nyertem volna ezt a mai viadalt.

„203-as rajtszámmal Földy Tímea, nagy szerelmünk a célban, a MAFC versenyzőnője, kiváló teljesítménnyel, talán a legnagyobb szurkolótáborral rendelkező versenyzőnő volt, aki kiválóan dolgozott és teljesítette a távot…”

Eredményhirdetés.  Az atádi sportcsarnok telve váltósokkal, hozzátartozókkal, frissensült és többszörös Ironmanekkel. A hangulat emelkedett. Egyenként, név szerint szólítják a pódiumra az egyéni teljesítőket. Van, aki fitten robog, mintha mi sem történt volna, más fáradt tagokkal vánszorog fel a lépcsőn, de mindenki ragyog! Díjazzák a bajnokokat, időnként felcsendül a „Stand up for the Champions” című nóta, s nehéz embert találni, aki ne érzékenyülne el: hüpp-hüpp... Azután minket szólítanak. Kapunk virágcsokrot is. Tizennégyen álldogálunk büszke mosollyal az arcunkon. Mindenki nekünk tapsol - a lányoknak…

„I’m an Ironman”

szól a dal. Ezért, bizony ezért csináltam.

Mennyi? Nem bírom kihagyni, zárszóként álljon itt néhány magáért beszélő számadat:

A részeredményeim tehát (óra:perc):

·         3800 m úszás:                        1:16

·         1. depó:                                0:05

·         180 km kerékpár:                    7:01

·         2. depó:                                0:11

·         42,195 km futás:                     4:40

·         Ironman Nagyatád:                13:13 

A mezőny:

·         A férfi győztes 9:00 óra alatt ért célba,
·         a női 10:23,
·         az utolsó versenyző 16:06 óra alatt.
·         A menők is 30-45 perccel mentek hosszabbat, mint máskor (a 37 fok, az 37 fok).
·         260 indulóból 189 ért célba, tehát majdnem 30% adta fel!
·         A mezőnyben mindössze 16 (ti-zen-hat) nő indult, ebből 14-en értünk célba, én a 9. helyen.
·         Az összetettben 95. lettem, azaz a célbaérkezők közül pont annyit előztem meg, mint amennyi engem (és ugye 71 be sem fejezte…)
·         A felkészülés 10 hónapja során 4 kiló izmot szedtem magamra és a verseny 13 órája alatt ebből leadtam vagy 3-at.
·         A verseny után 2 hónapig pihentem.

A családom megkért, hogy soha többet ne csináljak ilyet, most készülök a következőre…
... az Ironman mindig veled van…

Földy Tímea

Nagyatád, 2003. augusztus 24. (A verseny)
Budapest, 2003. november (A beszámoló)